Verőlegények

„Végig akasztgatjuk veletek az Andrássy utat. A börtönben fogtok megrohadni mindahányan. Kiirtjuk a családjaitok utolsó tagjait is” – egy éve hallgatjuk és olvassuk az ilyen és ehhez hasonló fenyegetéseket, és egy év kellett ahhoz, hogy egyet közülük valaki be is váltson. Itt az ideje komolyra fordítani a szót.

Gyerekkoromban egyszer egy hajléktalan pénzt kért tőlem az utcán. A szendvicsemet nyújtottam oda, mire a férfi indulattal telve utánam dobta az ételt. Pénzt adj – kiabálta. Csak később értettem meg, miért nem fogadta el a segítséget. Van a mélyrepülésnek, a kilátástalanságnak az a foka, amit már lehetetlen ép ésszel elviselni. Leginkább akkor, ha azt érezzük, nem tudunk változtatni rajta. Az ellenzék átvitt értelemben egy éve kéreget pénzt boldog boldogtalantól, hogy megvegye magának a napi tudatmódosítót, amivel elfeledheti: a magyar emberek ismét a gödör mélyére taszították őket. Ha ételt kínálunk, utánunk dobják, a tehetetlenség ugyanis mindig agressziót szül. 

„Most kell szerénynek lenni, mert most van mire” – fogalmazott tavaly ilyenkor a miniszterelnök, de vajon megfogadtuk-e? Vagy elvonta a figyelmünket saját győzelmi mámorunk és az ellenfél első vonalának szerencsétlenkedése, míg a hátsó hadosztály csatasorba rendeződött? Az, hogy az ellenzék egy éve nem találja magát, lehet mulattató, érezhetünk elégtételt miatta, de meg nem nyugodhatunk benne.

Hiába ugyanis az összes ajtónak rohanás és földre fekvés, hiába a j és az ly között vívott szélmalomharc, sokan vannak, akiket semmilyen érv, semmilyen tény nem zökkenthet ki saját zsigeri gyűlöletéből. Ők azok, akik eddig csak az interneten voltak hangosak. Újságírókat, jobbolodali szavazókat, kormánypárti politikusokat fenyegettek, miközben átolvasták az Alinsky-összest és kellően kiképezték magukat az aktivistaképzőiken. Őket láthattuk szánkót rugdalni és rendőrsorfalnak feszülni decemberben. Egy éve várják, hogy behajtsák mindazt, amire a vezetőik képtelenek, és ha azt látják, hogy a vezetőik gyengék – márpedig gyengék – maguk fognak az ügyük élére állni. Ők azok, akik egy túlkapásoktól vissza nem riadó, elnyomó hatalom képét harsogják, miközben maguk modern kori Szamuely-fiúkként rezzenés nélkül hoznának statáriális ítéleteket.

Így lehet, hogy Miskolcon brutálisan megvertek egy fideszes aktivistát. A férfi szó érdemtelen dicséret lenne arra az emberre, aki az aláírásgyűjtő standnál ököllel ütlegelt egy nőt úgy, hogy csak a Jóisten és a közbelépő Fidesz-aktivisták akadályozták meg a további súlyos tettlegességet. Most először mutatták meg, hogy már a gyakorló bolsevizmustól sem rettennek vissza.

Közben elhitették velünk, hogy mindenre alkalmatlanok, mi pedig elhitettük magunkkal, hogy mindenre képtelenek. A csatornákban megbúvó, háttérben szerveződő erőknek egy év kellett, hogy kijöjjenek a fényre, most viszont olyan indulatokat mozgatnak, amelyeket végzetes hiba lenne nem komolyan venni. Amíg lelki koldusainkat étellel kínáljuk, ne felejtsük el megvédeni magunkat, ha kell. Ne higgyük el, hogy egy győzelem után hátradőlhetünk. Ne nyugodjunk bele, hogy a fenyegetéseket sosem váltják be, és ne süllyedjünk abba a mélaságba „kicsiben”, amitől a kontinenst akarjuk megvédeni „nagyban”.

A jó hír az, hogy nekünk is van fegyverünk. A két papírra húzott, egymást keresztező vonal néha erősebb, mint a verőlegények.