Egyszerre szólnak a harangok

11
Gyülekezetünk templomának helyén valamikor a parókiához tartozó szőlőskert állt, aztán sokáig csak egy poros grund nyúlt végig az utca mentén. Ám ahol valamikor szőlő termett, most áldást és örömet szüretelnek: a közösség sok-sok évtizedes álmának beteljesülését.

“Mi, magyarok úgy tartjuk, hogy a keresztény kultúra nemcsak egy (…), hanem minden erő forrása. Az a szegletkő, amely az európai civilizáció építményét egyben tartja. Nélküle nincs szabadság és nincs európai élet sem.”

Így foglalta össze a miniszterelnök vasárnap a Klapka téri templom felszentelésén magyar, sőt, európai közösségünk lényegét. Az ünnepségről szóló tudósítást olvasva saját gyülekezetünk templomának építése idéződött fel bennem, s a párhuzam: a pesterzsébeti templomra nyolcvan, a miénkre csak (!) hetvenet évet kellett várni.

A templomépítés álma szinte napra pontosan volt egyidős az 1940-ben alakult kicsiny, peremvárosi gyülekezetünkkel. Aztán, ahogy szinte mindenhol, a háború, majd a később a kommunizmus közbeszólt: az (álom)gyilkos rendszer halálra ítéltjei között ott volt maga a kereszténység, a keresztény kultúra, a hit is.

A bombázásokkor a reptér közelsége miatt a környéket majdhogynem teljesen kitelepítették, az akkori lelkész mégis látogatta a híveket. Rejtekhelyeken, otthon és pénz nélkül őrizték a hagyományt, egyetlen értékük az erős közösség volt. Elérték, hogy egy elhagyatott kocsmában tarthassanak istentiszteleteket, de a templomépítés gondolatát a Rákosi-rendszer teljesen ellehetetlenítette.

Hetven év száműzetés talán a mesebeli számokat, a jelképes szenvedéstörténeteket idézi, innen nézve mégis a következő dátum, 2010 lett szimbolikus értékű. Ez volt az az év, amikor letehettük az első téglákat, az egykori szőlőskert helyére. Az egyházmegyében akkor hat gyülekezet is templomépítésre szánta el magát: éppen abban az időben, amikor különösen égető szükség van arra, hogy a keresztény közösségek megújuljanak. Mintha már tudtuk volna.

“Kétezer év óta Európa minden megújulása valamiképp a kereszténységből indult el” – mondta Orbán Viktor most, a Klapka téri templom szentelésén, és itt a történetek némiképp összekapcsolódnak. A régi mulatóból lett templomunkból ugyanis szintén szimbolikus épület lett: kiköltözésünk után egy évvel Magyarország első egyiptomi kopt keresztény templomát szentelték fel benne. A templomablakokból azóta minden héten egymást látjuk. Olyan egymás mellett létezés ez, amely leképezi, mikor működhet hosszú távon eredményesen két közösség együttélése.

Magyarország ugyanis a nyugati, balliberális mantra ellenére nem állítja, hogy ezt a megújulást csak magunkban kellene keresnünk. Az ország miniszterelnöke az öklüket rázó egykori gyilkosok sziszegése ellenére többször világossá tette, hogy a magyar nép nem kirekesztő. A magyar emberek pontosan tudják, hogy tökéletes egység nem létezik, működő közösség azonban igen. A befogadás ugyanúgy jellemez minket, mint a szívósság, a megmaradás vagy a hazaszeretet. A megújulást abban az alapban kell keresnünk, amelyre közösségünk működését helyezzük.

A kereszténységüket református templomunk és a közeli katolikus templom szomszédságában gyakorló koptokkal nem ugyanolyan bőrünk színe és istentiszteletre sietve számomra idegen nyelven beszélt szavaik szokták megütni a fülemet. Nem közösek a szokásaink és a liturgiánk sem, de minden kulturális különbségünk ellenére egyetlen, ám a legfontosabb ügyünk közös: templomainkban vasárnap egyszerre, ugyanazért szólnak a harangok.

Fotó: Szász János – Szigetvári János: Népi építészetünk nyomában, Műszaki 1976

Facebook hozzászólás