Nincs hová hátrálni

21
Hagyomány a családunkban, hogy a kokárdát nem csak 15-én, hanem már március elején feltűzzük a kabátunkra. Afféle forradalmi adventként készítjük a szívünket az ünnepre. E várakozás azonban az elmúlt években midig nagyobb örömet jelentett, mint maga az ünnep. Ezt a néhány napot legalább nem zavarta meg semmi.  

Március 15-ét vagy október 23-át ugyanis évek óta szinte lehetetlen méltóképpen megünnepelni az ellenzéki-aktivista kisebbség szorgos aknamunkája miatt. Kevesebb szívszorító élményben volt részem, mint amikor két évvel ezelőtt kereplés és füttykoncert nyomta el a Himnuszt a Nemzeti Múzeum előtt, bizonyos Juhász Péter politikai ámokfutó és sleppje jóvoltából. Szüleik nyakában ülő, papírzászlót lengető gyerekek figyelték ijedten a provokáló, lökdösődő csoportot, idős házaspárok néztek csalódottan egymásra.

Az ellenzék március 15-ei programját olvasgatva borítékolható, hogy idén is hasonlóra számíthatunk. A haladó sajtó jeruzsálemi bevonulásként ünnepelte a performanszt, ami most sem áll majd semmi másból, mint DK-s aktivisták hőzöngésével és vicsorgásával kezdődő összellenzéki bohóckodásból. Hiába került be újra gondolt 12 pontjukba a “nemzetünk melletti kiállás”, az LMP március 15-ét például klímavonulással, a Momentum pedig piknikkel ünnepli majd. A nemzeti ünnep apropóján tartott önsegítő körön aztán olyan nevek emelkednek szólásra, mint Dobrev Klára, vagy Jakab Péter. Az ünnepi programot végül a Szabadságkórus zárja: hogy ez Verdi Nabucco című operájából az erre a címre keresztelt részlet lesz-e, avagy az ellenzéki képviselőnőkből álló csasztuska-csajbanda vette fel a fantázianevet, még nem tudni.

Bár a mérce.hu a programra a gigantikus és monumentális jelzőket használta, nincs kétségem afelől, hogy a haladók ezúttal is egymást számolgatják majd a Hősök terén. Csakhogy az elmúlt hónapokban, években általános mérleg lett, hogy száz-kétszáz vadliberális több ezer, és átvitt értelemben több millió valódi ünneplő katarzisélményét rabolja meg. A március 15-ei műsor kifütyülése, egyáltalán a nemzeti és más ünnepeken való tüncizés ugyanis nem csak azokat zavarja, akik a helyszínen épp nem hallják a Nemzeti dalt vagy a Himnuszt, hanem minden jóérzésű magyart. Ahogy a Kossuth téri karácsonyfa megtépázása és a szánkók összerugdalása sem csak azokat bántotta, akik arra jártak. 

Az, hogy nekik sem a magyarság, sem a nemzet, sem az ünnep nem jelent semmit, nem jogosítja föl őket olyasmikre, amit jóérzésű embernek magyarázni sem kell. 

Én például felelősségem teljes tudatában állítom, hogy a világon semmit nem jelent nekem a Pride, sőt, kifejezetten zavar a létezése. Mélyen minden meggyőződésem ellen való, ahogy a genderábécé nagylexikonja végigtáncolja az Andrássy utat a jogaiért, mégsem megyek oda sípolni, dobálni, takarodjozni közéjük. Ugyanígy a liberálisok, neokommunisták és más gyökértelen világploretárok identitászavaros nagyünnepei is felháborítanak, mégsem használom őket saját világnézetem kinyilatkoztatására. Ahogy rajtam kívül még több millió magyar sem. 

Most viszont ez a több millió magyar ismét olyanokkal áll szemben, akik nem csak nem könnyeztek vagy érzékenyültek el még életükben a Himnusz hallatán, de nem is értik azokat, akik már igen. Ők nem csak nem érezték soha a közösség érzését, hanem – mert ez a hiány kínozza őket  rettenetesen gyűlölik azokat, akik igen. Azon, hogy nem ünnepelnek és hogy az ünnepet idén is saját frusztrációik kiélésére használják, nem tudunk változtatni. Nekünk viszont nincs hová hátrálni. Tűzzük fel a kokárdát! 

Fotó: MTI / Kovács Tamás

Facebook hozzászólás