KELLEMETLENT A HASZONTALANNAL

Én igazán, nagyon utáltam a hétfőket. A patájától a szarva tetejéig, de nem azért, mint az átlag, hanem mert hétfőnként úszni kellett. A szüleim kérlelhetetlenek voltak, de az edzőm, Judit néni biztatott: „Fokhagyma, te itt megerősödsz, egy-két év és stramm leszel”. Egy-két év? Le kellett ülnöm a párás medencetérben egy székre… egy-két év. Év. Aztán hat lett belőle. 

Kitartóan és elhivatottan utáltam úszni, hisztiztem, sztrájkoltam, hiába. A hideg víz gondolatától előre borsózott a hátam. Hétfőn, aztán már pénteken is, szerdán reggel és iskola után, de akkor tényleg kiborultam, amikor szombaton is menni kellett. Hétéves voltam, majd elrántott a táska, szinte most is látom magamat, ahogy hajnalban caplatok az uszodába.  

Egerszegi Krisztina éppen abban az évben fejezte be versenysportot, amikor én elkezdtem, hasonló kaliberű példakép pedig sokáig nem volt. Másként lett volna, ha a sípszó, a bőrömet és a szememet kicsípő vegyszeres víz helyett Gyurta Dani olimpiai úszására gondolhatok minden reggel? Bizonyosan igen. A mostani, magyar úszógeneráció ugyanis több mint világraszóló. Velem ellentétben hajnalban uszodába induló gyerekek százai tűzhetik maguk elé Hosszú Katinka, Cseh László, vagy épp Gyurta Dániel sikereit.  

És itt ugrunk fejest a medence széléről a hazai közélet posványos mocsarába. Gyurta Dániel mostantól nem csak a sportban lehet példakép: sikeres úszókarrierje után a külügyminiszter sportdiplomáciai főtanácsadója lesz.  

Amikor meghallottam a hírt, egyből eszembe jutott az ominózus 200 méter, amelynek végén aranyérmet szerzett Magyarországnak a 2012-es Olimpián. Akkor az egész úszást a versenynek otthont adó angol fővárosban néztem végig. Emlékszem, mindenki feszülten figyelt, mert Dani éppen az angol Michael Jamiesonnal volt óriási versenyben. Aztán jött a katarzis, még a magyar viszonylatban mérsékeltnek számító brit kommentátor is emelt hangon mondta, hogy micsoda világrekordot úszott a fiú. Aligha van jobb, mint ilyenkor magyarnak lenni bárhol a világon.  

Most persze a megélhetési hipokriták és a tornából felmentett gulyásmarcik meg olimpiatolvaj fegyőrök ezt a pillanatot elfelejtik Gyurta Dánielnek, és egymásra licitálva támadják az úszót. Nyilván nagyon szar lehet, hogy egy-egy ilyen aranynál nem az internacionálét hallgatja a világ, hanem a magyar himnuszt, és a győztesnek nem Gyurcsány Ferenc sportminiszter, hovatovább, miniszterelnök gratulálhat, hanem mondjuk Orbán Viktor vagy Szijjártó Péter.  

A frusztrációt az is mélyíti, hogy a nemzeti kormányzás alatt csak az utóbbi két évben kétszázhuszonöt nemzetközi sportesemény volt Magyarországon, idén pedig négy olimpiai sportág világbajnokságát rendezzük meg. Az Orbán-kormány külpolitikája eddig annyi üvegplafont tört ripityára, amennyit tíz Kovács Laci bácsi sem tudna elképzelni egymás fölé, miközben a szocik alatt külpolitikailag súlytalanabbak voltunk, mint Lajka az űrben. Azt is megkockáztatom, hogy a kormány egyik legnagyobb erőssége és legkomolyabb előnye a Szijjártó Péter vezette külügyminisztérium. A simulékony, merjünk kicsik lenni hagymáz helyett egy defenzív-realista, magyar érdekelvű rendszert építettek fel.  

És itt jön az, ahol a win-win helyzeteket gyűlölő, vagy ők, vagy senki és dögöljön meg a szomszéd tehene is libsik összeköthetik a kellemetlent a haszontalannal. Ők ugyanis azokat a dolgokat, amelyek Magyarország hírnevét öregbítik, ne adj Isten Magyarország érdekét szolgálják, nagyon utálják. És mint ilyet, a magyar külpolitikát is utálják, meg mindenkit, aki részt vállal benne. Tehát, Gyurta Dánielt is rendkívüli módon gyűlölik. A saját megnyugtatásunkra mondom viszont, hogy igen, nekünk, Gyurta Dánielre büszke magyaroknak kellemetlen, hogy egy csodálatos sportolót és egy tehetséges sportdiplomatát támadnak. Nekik viszont – és ez a fontos – teljességgel és tökéletesen haszontalan.

“S ha ezren esnek is el oldaladon, a jobbod felől tízezren, téged nem találnak el.”

(Zsoltárok könyve, 91,7)