Egy hajszállal

Manfred Weber le akarta vágni Sámson haját – tavasszal ezt a hasonlatot írtam arra, hogy a bajor politikus meggondolatlanul próbálta kipenderíteni a Fideszt az Európai Néppártból, mondván, hogy onnan úgysem hiányozna. Nem sikerült. Aztán mit ad Isten: von der Leyen tegnap épp egy hajszállal nyert.

Ígérem, hogy egy ideig nyugodni hagyjuk majd az Európai Parlament ügyeit, de ma még nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Tisztelt Ház végre megszavazta az unió következő ötéves periódusát meghatározó bizottsági elnököt.

Arról kár győzködni magunkat, hogy májusban bekövetkezett volna az az európai fordulat, amit annyira vártunk. A kormánypártok itthon hozták a kötelezőt, de ezen az önazonosságában halott kontinensen több millió ember úgy él, hogy kapaszkodik, amibe tud, ígéretek pedig vannak bőven. Klímalufi, világkommunizmus-, illetve bocsánat, globalizmuslufi, szolidaritáslufi, minden, mint a búcsúban, csak gondolkodni ne kelljen. Furcsa oximoron, hogy a lustaság tömegeket mozgat, de mégis nagyjából ez történt tavasszal.

Ehhez képest az is csoda, hogy a Néppárt és az európai jobboldal, vagyis az unió azon része, amelyiknek még számít valamit az alapítók és a kontinens öröksége, nem gyengült meg jobban a vártnál. Létrejött viszont egy minden eddiginél fragmentáltabb parlament, ahol a nagyobb is frakciók könnyedén alkupozícióba kényszerülnek, amit a kisebbek ki is használnak. Így történt, hogy Ursula von der Leyen 383 szavazattal nyert a 327 ellenében (20 tartózkodás mellett), vagyis mindösszesen 9 vokssal lépte át a győzelemhez szükséges 374 szavazatot.

Beszéltünk már sokat von der Leyen megválasztásának előnyeiről és hátrányairól, úgyhogy most csak annyit: hiába az alkudozás, az európai baloldal egy kevésbé liberális néppártit meg sem szavazott volna. És tegnap az látszott, hogy még őt is alig szavazták meg. Persze a voksolás titkos volt, így nem tudhatjuk, kik nyomtak igent, az arányok alapján azonban úgy tűnik, hogy aki nem támogatta, az a baloldal volt és talán még Manfred Weber.

És itt jön a dolog legszebb része. Az a kilenc szavazat, amivel nyerni tudott, nyugodtan lehetett akár a fideszesek csoportja is. Tavasszal, amikor a nagyobbik kormánypárt kijelentette: nincs az a földi hatalom, aminek hatására támogatni tudnák a pirosfejű pökhendi bajort, a bot rossz végén állók csak mosolyogtak mondván, kit érdekel ez a paprikás lisztbe forgatott, kokárdás kis ország. Aztán tessék. Kilenc szavazat döntött. Ha valamiért, akkor csak ezért érdemes lett volna felhozni a pincéből szegény Frédit, hogy lássa, igenis lehetséges olyan helyzet, amikor amikor a paprikás lisztbe forgatott kokárdás kis országok képviselői döntenek el kontinensnyi dolgokat. Szegény Manfred, olyan megsemmisülve és csúszva-mászva írhatta ki Twitterre, hogy „forrón gratulál” az új elnöknek, hogy ha kedvelném, még sajnálnám is.

És végül, hogy milyen elnök lesz von der Leyen? A jóslásokat meghagyva az Egon úrnál vendégeskedő kardigános királycsinálóknak, annyit azért vessünk klaviatúrára, hogy bár von der Leyentől sokan a Merkel-i politika folytatását várják, korántsem biztos, hogy ezt a vonalat hozza majd. Nőként mondom, ne felejtsük el azt a tényt, hogy két nőről van szó. Von der Leyen Merkel minden eddigi kormányában helyet kapott, de ha valakit ennyire közel tartunk magunkhoz, az vagy azt jelenti, hogy nagyon szeretjük, vagy azt, hogy kapcsolatai miatt nem tudjuk megkerülni, de valójában ki nem állhatjuk. Nem állítom, hogy így van, de ebben a fényben máris logikusabb lenne, miért nem kapott fontos minisztériumokat, illetve utoljára, amikor kapott (védelmi minisztérium), miért olyat, amiben biztos bukásra volt ítélve. Máshogy festene az is, hogy bár sokan emlegették és várták Merkel utódjaként, mégsem ő lett az. A következő öt évben így Angela remegéseivel és háttérbe szorulásával, a német politikától fizikailag is eltávolodva von der Leyen revansot vehet.