Csúcsdíszek

Néha, amikor nincs időm bevásárolni, segítségül szoktam hívni az egyik nagy élelmiszerlánc házhoz szállító rendszerét. Aki csinált már ilyet az tudja, hogy mindent, de tényleg minden egyes terméket külön nejlonzacskóba csomagolva hoznak. – Nem kérem, köszönöm – könyörgök ilyenkor a futárnak, de a válasz többnyire az, hogy sajnálja: „Jár.” A vége nagyjából mindig az, hogy azokban gyűjtöm a szemetet. Az uniós csúcsjelöltek pontosan ilyenek.

Még a baloldali előválasztás szebb napjaiban egyszer végignéztem Karácsony Gergely és Horváth Csaba egyik összecsapását. Életemben nem gondoltam volna, hogy látok majd valaha ennél unalmasabbat… Pedig de: úgy hívják, hogy európai csúcsjelöltek vitája. Az uniós választások előtti utolsó ilyet szerdán tartották Brüsszelben, és én nagyjából úgy éreztem magam közben, mintha másfél órán keresztül valaki száraz kekszet próbálna eladni nekem. Az angolt mélybrüsszeli (értsd. „C” kategóriás no go zóna) akcentussal tördelő műsorvezető csak fokozta az élményt.

A szabályok szerint a hat csúcsjelöltnek 1-1 perce volt megválaszolni minden kérdést, és további két alkalommal lehetősége nyílt „kihívni” egy ellenfelét. Nagyjából féltávnál jártunk már, amikor utóbbi szabályra a műsorvezetőknek kellett emlékeztetniük ezeket a díszpintyeket, mert nem vicc: még arra is alkalmatlanok, hogy rendesen összevesszenek.

Ez mindjárt a legelső, egyben legfontosabb kérdésnél ki is derült.

A vitát az interneten követők kérdéseket küldhettek a csúcsjelölteknek és hogy, hogy nem, az első hozzászólás, amit be is olvastak, a Sea Watch-tól érkezett. Annak a Gyuri bácsi-féle civil szervezetnek a hajós csapatától, amelyik naponta utaztatja Európa felé a brüsszeli feministák leendő élettársait. A nyilván véletlenszerűen kiválasztott kérdés úgy szólt, hogy mikor vesszük már emberszámba a bevándorlókat és egyben hol lehet biztonságosan kikötni (meg hogy kérhetnek-e mellé sült krumplit).

Nézzük előbb a nyilvánvaló válaszokat:

A méltán ismeretlen Nico Cué, az Európai Baloldal jelöltje saját migrációs háttérével hozakodott elő és arról beszélt, hogy a bevándorlás egy fantasztikus lehetőség.

Margrethe Vestager, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért agytrösztje szerint „az európai embereknek nagy és nyitott szívük van a menekültek felé, ezért minél előbb legálissá kell tenni a migrációt„.

A Szél Bernisen őrült tekintetű Ska Keller mondandóján bevallom, áttekertem (van egy szint azért), de az Európai Zöldek jelöltje biztos, hogy a korábbiakhoz hasonlóan most is a szolidaritást szajkózta.

És akkor itt jön az, hogy ha Manfred Webert is bevonják a valamibe, a dolog színvonala tovább csökken.

Esküszöm, hogy lassan már a vonásai is kezdenek a Jobbikot áruló Heller Ágnesre hasonlítani. Frédi először is felidézte Ferenc pápa valamelyik homályos nyilatkozatát arról, hogy a tengeren hánykolódók élete a mi felelősségünk, aztán arra jutott, hogy Afrikát meg kell mentenünk. Ezzel mint tökéletes, ám önmagában jelentéktelen középpályás, be is adta a labdát Timmermansnak, aki megbízható csatárként lőtt belőle gólt:

Minden alkalommal, amikor valaki meghal a Földközi-tengeren, Európa elveszíti a lelke egy darabját. Elveszítjük az értékeinket, ha nem találunk megoldást. Nem bírságolhatjuk meg azokat, akik kimentik ezeket az embereket. Persze, jobb lenne, ha fel sem szállnának a hajókra, ezért – egyetértek Manfred Weberrel – szükségünk vagy egy Afrikát érintő stratégiára is. De persze ezen kívül szolidaritásra is szükség lesz, vagyis, hogy nem csak azt tesszük meg, amit szeretünk, hanem néha azt is meg kell tennünk, amit nem akarunk. Ha a közép- és kelet-európai országok ezt visszautasítják, újra határok lesznek ott, ahová azok nem valók.

– fogalmazott a brüsszelita szoci, és úgy képzelem, hogy amikor a kamera elfordult róluk, Férdi és Franci össze is kacsintott. Sőt, szerintem a „vita” végén ők is úgy érezték, mintha ikrek lennének.

Ami még ennél szebb: egy nappal később, csütörtök este együtt bementek a német köztelevízió műsorába, ahol mindketten egyetértettek abban, hogy az iszlám hozzátartozik Európához.

De a csúcsjelölti felhozatallal mégsem ez a szinkronúszás a legnagyobb probléma.

Hanem az, hogy ezeket az embereket senki, de senki nem választja. Járnak, mint a nejlonzacskó a teszkótól. Frans Timmermans például jelenleg még csak nem is tagja az Európai Parlamentnek.

Az Európai Bizottság elnöke annak a frakciónak a spitzenkandidatja lesz, amelyik Európában összesen a legtöbb szavazatot kapja. Erre egyelőre sajnos ennek a két csúcshülyének van esélye. Az egyébként CSU-s Manfred Weberről a közvélemény-kutatások szerint még saját hazájában, Németországban sincs fogalma senkinek, Frans Timmermansról pedig talán még az anyja sem tudja megmondani, hogy melyik pártban van. Nem annyira meglepő módon amúgy a holland Munkáspártban, amelyik az előrejelzések szerint nagyjából 7 százalékot kaphat az uniós voksoláson. Alig valamivel többet a számos országban általános 5 százalékos küszöbnél. Egyetlen szerencséjük, hogy Hollandiában egyáltalán nincs bejutási küszöb (a tagországok eldönthetik, hogy alkalmazzák-e a szabályt). Az ő nejlonzacskójukba korlátlan mennyiségű szemét fér.