Tiszta víz

Idén 10 éve annak, hogy aktívan szavazok. 2009-ben volt valami bőr alá fészkelő, sürgető érzése annak, hogy Magyarországot végre olyan hellyé tehessük, ahol jó élni, ahol egyszerre dobbanunk és érzünk. Ez akkor és azóta is minden megmérettetésen sikerült, csakhogy közben éppen ez, az egésznek értelmet adó lélekállapot veszett el valahol nagyon.

Érthető, hogy elfáradtunk.

Az elmúlt tíz, sőt harminc évben nem volt pihenő: folyton az a feladat jutott osztályrészül, hogy megvédjük, és munkánkkal felvirágoztassuk azt a hazát és hagyományokat, amelyet szellemi elődeik bátorsága és szabadságharcai ránk hagytak. 2009 óta az első eufória után – talán nem túlzás, ha kimondjuk – nem volt olyan időszak, amely nem felfokozott lelkiállapotban és küzdelmekkel telt volna. A készülődés, hogy visszavegyük az országot a nemzet sorsának vasmacskájaként tevékenykedő szocialistáktól a 2009-es európai parlamenti választásoktól a 2010-es önkormányzati választásokig kitartott. Aztán jött a felismerés: itt bizony nem egyszerű kármentésre, hanem komplett romeltakarításra lesz szükség. Lélektanilag valami olyasmire, mint egy háborús bombázás után.

Azt mondják, Isten nem bíz senkire annál nagyobb terhet, mint amit elbírna: márpedig, ha elbírtuk ennek a csodálatos országnak búját-baját eddig, most is el fogjuk.

Nem volt könnyű az elmúlt 9-10 év, és hiába áltatjuk magunkat, a következő 10 még nehezebb lesz. Különösen akkor amikor már nemcsak belső küzdelmek, hanem európai és globális harcok is várnak ránk. És legfőképpen akkor, amikor a belső ellenfélnek már nincs mit vesztenie.

Nem csoda, hogy elfáradtunk.

Akinek ugyanis nincs mit vesztenie, az úgy küzd, mintha nem lenne holnap. Úgy is politizál. A normalitás és az elvek – ha voltak is – nem tartják többé vissza, ennek a végső stádiuma volt az elmúlt szűk egy év. Azt, hogy késsel a hátunkban kell a vállainkon tartanunk egy ország súlyát, és hogy úgy kell küzdenünk itthon, hogy közben minden más fórumon elárulják a hazát, megszoktuk már. Az viszont, hogy átlépnek egy lélektani határt, most először fordult elő. Számomra ez nem is most, hanem tavaly decemberben kezdődött, amikor a felbőszült ellenzéki tüntetők, „b* meg a jászolt, kereszténydemokrácia b* meg” felkiáltások kíséretében egyszerűen szétrúgták az ország karácsonyfáját és a betlehemes jelenetet.

Azoknak a pártoknak, akik oda bőszítették az embereket, nincs jövőjük. Az MSZP-t csak Karácsonyon szemüvegszára tartja a szakadék fölött, a Jobbik érdemben már most sem létezik, és az LMP-hez hasonlóan az önkormányzati választás után a teljes elnökségük lemondásra készül. Ezek a pártok mostanra mindent egy lapra tettek fel, elvek nélkül küzdenek. A DK-nak meg sosem voltak, a Momentumnak pedig sosem lesznek elveik. Nekünk viszont éppen abban áll a legnagyobb előnyünk, hogy van miért küzdenünk.

Még akkor is, ha az elmúlt időszakban a saját közösségünkben is megtapasztalhattuk, hogyan mérgez meg egy csepp ecet egy teli pohár tiszta vizet.

Az ég óvjon minket, attól, hogy politikai céloknak megfelelően állítsunk sorrendet a bűnök között, mert akkor mi magunk mossuk el a határt a mindent relatívvá tevő liberlizmus és saját értékrendünk között. De azoknak se üljünk fel, akik olyan értékrendekre hivatkozva, amelyekben sosem hittek, megingassanak minket a meggyőződésünkben. Abban a hitünkben, hogy Isten nem ad nagyobb terhet, mint amekkorát elbírunk. Ne névtelen szivárogtatók, az önkormányzat falára vetített visszaszámláló, rosszul megírt kampánydalok, nyeglén lobogtatott kerületi folyószámlák döntsék el, hogy egy-egy városban és kerületben mi szolgálja jobban több százezer ember jövőjét, hanem mi magunk.

A kampány véget ért, de ha nem figyelünk oda az utolsó pillanatban, akkor a végső elkeseredésből küzdők, akiket annyiszor kitettünk már az ablakon és az ajtón, visszajönnek a kulcslyukon. És akkor semmi más nem vár ránk, csak ugyanaz a háború, mint ami az elmúlt egy évben történt. Nekünk viszont ennél a következő években fontosabb dolgunk van: építeni és az európai hadszíntéren is megvédeni a hazánkat.

Ehhez egyetlen feladatunk van már csak: az esélyt győzelemre váltani, a pohárba pedig október 14-én ismét tiszta vizet önteni.