Nincs hová hátrálni

Hagyomány a családunkban, hogy a kokárdát nem csak 15-én, hanem már március elején feltűzzük a kabátunkra. Afféle forradalmi adventként készítjük a szívünket az ünnepre. E várakozás azonban az elmúlt években midig nagyobb örömet jelentett, mint maga az ünnep. Ezt a néhány napot legalább nem zavarta meg semmi.  

Március 15-ét vagy október 23-át ugyanis évek óta szinte lehetetlen méltóképpen megünnepelni az ellenzéki-aktivista kisebbség szorgos aknamunkája miatt. Kevesebb szívszorító élményben volt részem, mint amikor két évvel ezelőtt kereplés és füttykoncert nyomta el a Himnuszt a Nemzeti Múzeum előtt, bizonyos Juhász Péter politikai ámokfutó és sleppje jóvoltából. Szüleik nyakában ülő, papírzászlót lengető gyerekek figyelték ijedten a provokáló, lökdösődő csoportot, idős házaspárok néztek csalódottan egymásra.

Az ellenzék március 15-ei programját olvasgatva borítékolható, hogy idén is hasonlóra számíthatunk. A haladó sajtó jeruzsálemi bevonulásként ünnepelte a performanszt, ami most sem áll majd semmi másból, mint DK-s aktivisták hőzöngésével és vicsorgásával kezdődő összellenzéki bohóckodásból. Hiába került be újra gondolt 12 pontjukba a „nemzetünk melletti kiállás”, az LMP március 15-ét például klímavonulással, a Momentum pedig piknikkel ünnepli majd. A nemzeti ünnep apropóján tartott önsegítő körön aztán olyan nevek emelkednek szólásra, mint Dobrev Klára, vagy Jakab Péter. Az ünnepi programot végül a Szabadságkórus zárja: hogy ez Verdi Nabucco című operájából az erre a címre keresztelt részlet lesz-e, avagy az ellenzéki képviselőnőkből álló csasztuska-csajbanda vette fel a fantázianevet, még nem tudni.

Bár a mérce.hu a programra a gigantikus és monumentális jelzőket használta, nincs kétségem afelől, hogy a haladók ezúttal is egymást számolgatják majd a Hősök terén. Csakhogy az elmúlt hónapokban, években általános mérleg lett, hogy száz-kétszáz vadliberális több ezer, és átvitt értelemben több millió valódi ünneplő katarzisélményét rabolja meg. A március 15-ei műsor kifütyülése, egyáltalán a nemzeti és más ünnepeken való tüncizés ugyanis nem csak azokat zavarja, akik a helyszínen épp nem hallják a Nemzeti dalt vagy a Himnuszt, hanem minden jóérzésű magyart. Ahogy a Kossuth téri karácsonyfa megtépázása és a szánkók összerugdalása sem csak azokat bántotta, akik arra jártak. 

Az, hogy nekik sem a magyarság, sem a nemzet, sem az ünnep nem jelent semmit, nem jogosítja föl őket olyasmikre, amit jóérzésű embernek magyarázni sem kell. 

Én például felelősségem teljes tudatában állítom, hogy a világon semmit nem jelent nekem a Pride, sőt, kifejezetten zavar a létezése. Mélyen minden meggyőződésem ellen való, ahogy a genderábécé nagylexikonja végigtáncolja az Andrássy utat a jogaiért, mégsem megyek oda sípolni, dobálni, takarodjozni közéjük. Ugyanígy a liberálisok, neokommunisták és más gyökértelen világploretárok identitászavaros nagyünnepei is felháborítanak, mégsem használom őket saját világnézetem kinyilatkoztatására. Ahogy rajtam kívül még több millió magyar sem. 

Most viszont ez a több millió magyar ismét olyanokkal áll szemben, akik nem csak nem könnyeztek vagy érzékenyültek el még életükben a Himnusz hallatán, de nem is értik azokat, akik már igen. Ők nem csak nem érezték soha a közösség érzését, hanem – mert ez a hiány kínozza őket – rettenetesen gyűlölik azokat, akik igen. Azon, hogy nem ünnepelnek és hogy az ünnepet idén is saját frusztrációik kiélésére használják, nem tudunk változtatni. Nekünk viszont nincs hová hátrálni. Tűzzük fel a kokárdát! 

Fotó: MTI / Kovács Tamás