Hazátlanok

10
1988. augusztus 18-a. A családnak senki nem mert szólni a szökésről, ha ugyanis kiderül, mire készülnek, a határőrök úgy megverik őket, hogy egy életre megnyomorodnak. A faluban sokszor hallották az elfogott határsértők körüli kiabálást és a borzasztó kínzás hangjait. Jól tudták azt is, hogy ha mégis sikerül, szüleiket napokig faggatják majd. Jobb, ha nem tudnak semmiről, így nem kell majd hazudniuk.  

A román-magyar határ a falutól egy kilométerre volt. Helyiek lévén, már napokkal előre kifigyelték, hol járőröznek a katonák. A környéket a fegyveres őrök két lesről figyelték, a határ vonalán pedig széles vizesárok és szögesdrót is húzódott. Pontos és vakmerő tervre kellett, mert csak egyszer lehetett próbálkozni. Azt, akit elfogtak, nem csak a kegyetlen verés várta, hanem az előre biztos kimenetelű eljárás és az örökre kettétört, ellehetetlenített élet is. 

Négyen indultak el: anyám, apám és két barátjuk. 

Ötödik társuknak még bekopogtak az ablakon út közben, de a család éppen Ilona-napot ült, a váratlanul betoppanó vendégeket nem lehetett otthagyni. Forró, nyári hétköznap délután volt, a falu határában sokan még kint voltak a földeken, hogy napvilágnál befejezzék az aznapi munkát. Senkinek sem tűnt fel a négy horgászbotos fiatal: biztosan csak pecázni jönnek a csatornához. Nappal ki is próbálkozna…? Könnyedén megláthatják őket és le is lövik, ha a katonáknak éppen olyan kedvük van. Akkoriban megesett, hogy a románok – mit sem törődve a törvénnyel – a határon is átlőttek, így aki át is jutott, messze aligha érhetett.  

Ott voltak a víz mellett: most dől el, hogy élet, vagy halál, s ha élet, akkor is milyen.  

Előttük Magyarország, mögöttük Ceaușescu Romániája. Ugrottak. Úszni egyikük sem tudott rendesen, de menni kellett előre. Messziről már hallani lehetett a kutyaugatást, de utolsó akadályként a szögesdrót még kibogozhatatlanul burjánzott. Összeszorított foggal bújtak át, ám akkor vették észre, hogy a kutyák az utánuk siető, ötödik társukat ugatják. Az ő késlekedése mindenki életébe kerülhet… Az őrök már négyüket is észrevették, így jobbról és balról is megindultak a két őrtorony közötti átkelőhely felé. Eldördült a jelzőrakéta és a lövések is. Hajszálon múlt ugyan, de mindenki átért, a katona megállt a határnál. A román határőröket szabadsággal jutalmazták, ha elfogtak egy határsértőt, és büntetést kaptak, ha valaki átjutott, a fiú mégis csak nézte őket. Ezúttal nem lőtt át. Lehet, hogy valakije neki is magyar volt. 

Az öt fiatalt – köztük a szüleimet – a rájuk találó magyar honvédek egész éjszaka vallatták: kik ők, miért jöttek, voltak-e büntetve, a férfiakat a katonaságról is kikérdezték. Haza csak másfél év múlva mehettek, telefonálni nem tudtak, a családjaiknak azok mesélték el, mi történt, akik a mezőn dolgozva látták őket a horgászbotokkal. Persze, akkorra a szüleik is tudták már, a románok ugyanis vallatták, fenyegették, megbüntették őket gyerekeik szökése miatt.

Anyámat, apámat és azokat, akik még átjutottak nem várták civil szervezetek. Ők nem követelőztek, pedig az égvilágon semmijük nem volt, csak a rajtuk lévő csuromvizes ruha. A szökésük másnapján vonattal vitték őket egy debreceni táborba, ahol mindössze egy hétig lehetett maradni. Szállást és ellátást ugyan kaptak, de cserébe minden nap paradicsomot szedtek a város mellett. A táborban aztán egy építőipari cég munkásokat toborzott: a fővárosba így jutottak fel, anyám egy asztalosüzembe, apám egy építkezésre került. Nem kértek menekültstátuszt, de nem is számított. Éltek, dolgoztak.  

Magyarországon csak azon a nyáron vált szokássá, hogy a határon átszökő bozgorokat nem küldték vissza Romániának. Bozgor, vagyis hazátlan – a románok még ma is így hívják az erdélyi magyarokat, ez ugyanis a legnagyobb sértés, amit egy magyar kaphat. Magyarország akkor ennek a szónak a fejére taposott.

Most, harminc évvel később mégis magyar kér számon magyart azért, mert befogadja szorongatott helyzetből menekülő honfitársát. Magyarok tesznek egyenlőségjelet a határt ostromló illegális bevándorlók és az 1956-os disszidálók között. És magyarok emelnek szót az ellen, hogy az ország magyarokat fogadjon be Venezuelából, vagy bárhonnan. 

Miért vállaltátok az életveszélyes szökést? – kérdeztem apámat 30 év után először. Eddig azért nem firtattam, mert biztos voltam benne, hogy egy jobb életről szóló választ kapok. Meglepetésemre, nem így történt.

“Dolgozni akartam és tisztességes munkából, magyarként élni” válaszolja, majd kissé keserűen hozzáteszi: “de nem gondoltam volna, hogy még Magyarországon is ennyire sokan gyűlölik a magyarokat”. 

Fotó: IF
Facebook hozzászólás