A magunk kezébe

15
Olaszországban utoljára 2016-ban jártam. A migrációs válság a csúcson volt, amikor szeptemberben megérkeztünk Nápolyba, az újdonsült európai rémálom (egyik) főterére.

Emlékszem, milyen körültekintően foglaltam szállást: két nő egyedül egy idegen városban… Meg voltam győződve, hogy a legjobb, ha szó szerint a legforgalmasabb csomópont közelében lakunk. És ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem csak nekünk jutott ugyanis eszünkbe, hogy a Garibaldi teret ideiglenes otthonunkul válasszuk. Olaszországba abban az évben több mint 154 ezer bevándorló érkezett és túlzással úgy tűnt, mintha mindannyian a városközpontba csoportosultak volna. A vakáció hirtelen rémálommá változott.

A téren szinte egyetlen talpalatnyi hely sem volt. A fekete-afrikai bevándorlók nyüzsögtek mindenhol, amerre néztünk: a pályaudvaron a fal tövében, a padok mellett, a szűk járdákon, pokrócokról árulva, méterenként szólítottak meg minket. A kizárólag férfiakból álló horda csak elsőre szólt hozzánk kedvesen, amikor visszautasítottuk a portékájukat, ismeretlen nyelven kiabáltak utánunk, kivételesen örültünk, hogy nem tudtuk, mit. Minden nap az határozta meg a programunkat, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk a szállodába. A szubszaharai vendégek ugyanis éjszaka sem pihentek. Isten tudja, mikor aludtak, de az biztos, hogy a szobánk ablaka alatt egész éjjel ordítoztak, verekedtek vagy egyszerűen csak a szállodák előtt ültek 10-15 fős csoportokban és az okostelefonjaikat nyomkodták céltalanul.

Bécsben ugyanebben az évben jártunk. Igaz, csak átutazóban, de mivel utoljára tinédzser koromban láttam a várost, úgy döntöttünk, besétálunk a Stephansplatzra. Vasárnap lévén arra gondoltam, bemegyek a Szent István Székesegyházba, de nem mertem. Csak álltam a téren és néztem, a fejkendős nőket és a sötét szakállú férfiakat.

Mielőtt tavaly egy munka miatt Brüsszelbe utaztam, egy barátom arról beszélt, mennyire haragszik a belgákra, amiért engedték, hogy tönkremenjen az egykori hangulatos, sörhabos város. A régi fénye helyett nem nehéz kitalálni, mi fogadott: meghökkentő mennyiségű szemét az utcákon (még az elvileg kiemelt figyelmet kapó európai negyedben is), a megalkuvás, hogy jobb, ha nem létesítek szemkontaktust a metrón, az utcákon pedig egy Afrikával vegyes mini Közel-Kelet, amely nyomokban (talán) belgákat is tartalmazott. Egy brüsszeli ismerősöm úgy mesélte, hogy aki tehette, az már a kertvárosba, vagy vidékre költözött.

A három ország vezetői közül az olasz belügyminiszter csütörtökön látogatott Budapestre, az osztrák alkancellár pedig ma érkezik. Jönnek, mert már szinte idegennek érzik magukat a saját országukban és rájöttek, hogy a bevándorlásnak záros határidőn belül véget kell vetni. Egy másik ilyen vezető, az USA elnöke pedig egyebek mellett ezért is hívta meg május közepére magához a magyar delegációt. Csak Brüsszelből nem jönnek, csak ott tagadnak még, mert akik jöhetnének, azok a politika elefántcsonttornyában nem látják az utcák, az emberek valóságát és állítják, hogy migrációs probléma márpedig nem létezik. Magyarországot bőszen támadják azzal (kívülről és belülről is), hogy a bevándorlók már szinte alig érkeznek a határhoz, nincs itt semmiféle vészhelyzet. Azzal áltatnak, hogy a 2015-ös számokhoz képest mostanra 95 százalékkal kevesebb migráns lépi át illegálisan Európa határait.

Choose Your Future – European Elections 23-26 May

We followed 15 families from Greece to Denmark to show that from the second we come into this world, we're in it together. Choose your future. Vote in the Europeans elections on 23-26 May 2019

Közzétette: European Parliament – 2019. május 3., péntek

Közben az Európai Parlament egy a születés csodáját bemutató videóban kampányol amellett, hogy az unió polgárainak most a jövőjükről kell dönteniük. Vajon honnan ismerős ez a figyelmeztetés? Csakhogy náluk a kisfilmbe az érzékenyítés jegyében azért több, migárciós hátterű család is befért. És ezzel egy időben kinevetik azt a Magyarországot, amelynek fővárosa 2015-ben a Keleti pályaudvarnál a fent említett európai városok tragédiáját a saját bőrén tapasztalta meg. Azzal a különbséggel, hogy még időben azt mondta: elég. Brüsszelből nem akarnak hallani, látni, jönni. Hozzájuk 20 nap múlva majd mi, európaiak milliói megyünk, mert – bár az átlag választók közéleti memóriája állítólag másfél évre szól – ezt a képet nem lehet elfelejteni.

Facebook hozzászólás