Hát én immár kit válasszak? 

13
Egy nap van Valentin-napig, amit – talán lesz majd, aki egyetért velem – teljesen felesleges pomádénak tartok. Ám mivel lényegében megkerülhetetlen, jómagam minden ilyen alkalmat arra szoktam használni, hogy önvizsgálatot tartsak: mi az az érték, amire már nem, vagy csak keveset gondolok, de amit újra megtalálhatok az életemben.  

Nem lehet kicsit vagy nagyon szeretni, csak szeretni vagy nem szeretni lehet – ezt az idézetet egyszer az egyik Házasság Hetéről szóló cikkben olvastam. Az igen legyen igen, a nem pedig nem, ezt manapság talán radikalizmusnak hívják, pedig nem lehet ennél lejjebb adni.  

Az elméletnek szerintem fokozottan igaznak kellene lennie a párválasztásunkra és a családi kapcsolatainkra is: ha valakire egyszer igent mondok, abból ne legyen később nem. Azt meg pláne mindig értetlenül figyelem vagy olvasom, hogy családok a teljes kapcsolatmegszakításig képesek szilánkosodni lényegében nevetséges indokokkal. Mit tegyünk például, ha az apósunk sorosbérencezik az ebédlőasztalnál? 

A kérdést a minap a 24.hu is feltette. Anélkül, hogy kitenném Önöket egy súlyosabb agymenésnek, a cikk röviden arról szól, hogy magyar családok ezrei esnek egymásnak rendszeresen a húsleves fölött azért, mert másként gondolkodnak a közéletről. Az így kapott családi viszályok során a magyarságot és az országot érintő kérdések miatt aztán a rege a csodaszarvasról helyett pillanatok alatt ragu a csodaszarvasból lesz.  

A cikk két lényegi részből áll:  

1) Merthogy, ugyanis, ámbátor, NER. 

A 24.hu megfontolt, alapos és kiegyensúlyozott cikkében csupa olyan történet szerepel, ahol a szülők megrögzött NER-hívők. Szűklátókörű, maradi és agresszív, a saját gyerekeiket liberálfasisztázó fideszesek. Szemben velük pedig a világot gördeszkával megváltó politikai csillámpónik, az objektív és tájékozott fiatalok, akik már csak gyomorgörccsel mernek hazamenni, mert az idősebb generációt lehetetlen meggyőzni saját nézetei elavultságáról.  

Ezt a nyilvánvalóan reprezentatív eredményt minden bizonnyal abból következtették ki, hogy a Fidesz áprilisban kétmillió-hatszázezer szavazatot kapott, az országban pedig nagyjából kétmillió ember kap öregségi nyugdíjat, TEHÁT az idősebb generáció szavazott a Fideszre. Plusz az a pár százezer elmebeteg, és még néhány macskás szingli, akik szerelmesek a miniszterelnökbe. 

Tézist mindig antitézis követ, ezért mivel szerintük minden késő X, valamint minden Y és Z generációs egyed törvényszerűen rendes, liberális állampolgár, álljon itt a vasárnapi hídfoglaló tüntetésről a magukat Fiatalok a demokráciáért-nak nevező civil szerveződés portréja. Olaj, vászon, 2019, Budapest.  

Amíg ők egyre csak fiatalodnak, addig mi, “nyugdíjasok” azért szülünk még pár gyereket, meg profitálunk az első házasok adókedvezményéből… 

Csakhogy itt jön a cikk “komolyabbnak” szánt része.  

2) A 24.hu által idézett szakértő szerint a családokban a politika sokszor csak ürügy a veszekedésre, mert (figyelem!) “valójában minden család egy multikulturális egység”. Tehát, nem is a politika miatt veszekszünk, hanem azért, mert kiderül, hogy alapvető dolgokban sem tudunk egyetérteni.  

Távol álljon tőlem, hogy szerény élettapasztalatommal párválasztási tanácsokat osztogassak, de a kávé mellé rögtönzött, elő Bálint-napi önvizsgálatunk keretében azt javaslom, tekintsünk oldalra és nézzük meg, ki van mellettünk. Vagy képzeljük el, milyen embert szeretnénk magunk mellé.  

Az, hogy valami nem működik, nem az intézményi keretek hibája, hanem elsősorban azé, hogy nem jól választunk. A választásnak pedig végső soron egyetlen kulcsa van: a nagybetűs Értékrend. Hogy az alapvető dolgokról ugyanúgy gondolkodjunk, és igen, ilyen a politikai világkép is, mert ez már önmagában meghatároz egy keretrendszert a gondolkodásunkban. És fordítva: az értékrendünk velejárója, hogy éppen neoliberálisnak álcázott marxisták vagyunk, vagy nemzeti konzervatívok. Azt is gondolom, hogy ha a magunkéval egyező értékrendű társat választunk, akkor jó eséllyel a családja is hasonló értékeket képvisel majd. (Mi más adna az egésznek értelmet, mint hogy a szüleink hitét, hagyományát, szeretetét és felelősségvállalását visszük tovább?) Tehát ilyen esetben majdnem elképzelhetetlen, hogy belefojtsuk egymást egy kanál levesbe. 

Választhatunk másképp, csak akkor ne lepődjünk meg, ha arról szól az életünk, hogyan tartsuk meg a másikat. És azon kapjuk magunkat, hogy nem a kapcsolat fejlődéséért teszünk erőfeszítéseket, hanem azért, hogy leküzdjük a lelkünk mélyén lévő, kínzó bizonytalanságot. Buktató így is lesz elég, de azt legalább kerüljük el, hogy keretek nélkül felül beázzunk, alul pedig kiessünk.